Miss Rayman: The Adventures of Lomax

2014. március 1., szombat

The Adventures of Lomax

Mivel mindig is imádtam Raymant, egyértelmű volt, hogy ami ennyire hasonlít rá, azt csak szeretni lehet. Ez a játék, melyet a legjobb barátnőm mutatott nekem (akár a Jazz Jackrabbit 2-t), az, ami inspirált a saját játékom megtervezésében. Meglepő volt a felismerés, hogy a Psygnosis nem csak a Lemmings-sorozatért, hanem a Wipeoutért is felel.

Mire emlékeztem gyerekkoromból?

Csak néhány igazán jellegzetes képkockára, mint a mindenhol megülő, nem túl gusztusos, zöldesbarna moha és indák, a cserépedények, a süllyedő hajóroncsok (és az a nehéz pálya), a 3D-s híd, a cuki zsivaj az intróban, illetve az, ahogy cetlik százaira jegyzeteltük, szorgosan a konzoljelekből álló passwordöket, minden egyes pálya után. Mi egyébként a PC-verzióra voksoltunk.

Az eredeti Lemmings

Első látásra semmi hasonlóságot nem véltem felfedezni a Xmas Lemmings nagyon apró, nagyon bájos és nagyon pixeles szereplőivel (bár, belőlük nem is látszik olyan sok). Lomax legalább százszoros nagyításuk, nem csoda, hogy nem ismertem fel a jellegzetes vonásokat a pofiján (még a felszabadított társaikén sem, akikről szinte kiabál), mondjuk így, hogy picit jobban megnézem, a tunika és a zöld, lobogó haj... Később, az irányítás böngészése közben esett le: Lomax szintén le tud állni filozofálni, a nagyon hasonló, öröklött képességeiről. Először, persze meg kell szerezni ezeket a képességeket (akárcsak Rayman világában). Akárcsak pici társai, ő is tud, többek között, lépcsőt építeni és ásni. Egy harmadik, ismerős képesség, az immáron megszelídített, nagy változáson áteső ellenségek birtokában van: esernyővel repkednek.

Hasonlóságok más játékokkal

Ahogy már említettem, egyértelműen Rayman az első játék, ami eszembe jut, ha ránézek. A nagy klasszikus ekkor már kerek egy éve létezett. Elvileg semmi közük egymáshoz, de le merem fogadni, hogy eltitkolt rokoni kapcsolat van a két hős között: mindketten zömök testalkatúak, nagy orruk és bogárszemük van, csak a hajszerkezetük üt el egymástól - Rayman jólfésült és most jött a fogfehérítésről, míg rendkívül szimpatikus kisöccse lepukkant lovagot idéz hosszú, zöld (!) hajával. Érdekesség, hogy mindketten viselnek magukon egy-egy piros anyagdarabot: a szőke a nyakában, a "fiatalka" palástként. Mindkét játékban találhatunk lökdösődő kedvű ellenségeket, illetve némelyikük likvidálásáért mindkét esetben bónusznyereményeket kapunk. Két pálya között gyönyörű, 3D-s térképen ugrálhatunk egyre közelebb célunkhoz. Ahogy a bátyus ökle, úgy az öcsi sapkája is háromszögalakban közlekedik, így mindenféle szögből, bravúrosan ki tudja ütni az ellenfelet. Sőt, mindkettő tud repülni, az egyik a haj-, a másik a tollfürtjeivel, a sisakján. Legközelebb pedig a Rayman Originsben találkozhatunk, a megszólalásig hasonló, aranytallérokat rejtő zsákokkal, halakkal, amik figyelmeztetően belénk csípnek, bölcs sisakkal, amihez jó tanácsért fordulhatunk, a háttérből az előtérbe süvítő bombákkal, illetve ugyanúgy számvetésbe kerülnek a lelkecskék, akiket kiszabadítottunk, csúnya álarcukból. A Lomax többi részét, gyakorlatilag a kedvenc platformjátékaimból gyúrták össze, ahol szintén mindenki merített mindenkiből. A repedésekkel teli cserépedényeket heves, ringlispíl mozdulatokkal kell még ripityábbra törni, akárcsak a dobozokat, nyusziugrással vagy a kroki farkával a Jazz Jackrabbit 2-ben, valamint a Croc 2-ben. Sok játék rejt hasonló bónuszszobákat, elegendő mennyiségű összegyűjtött nyeremény fejében, mint például A Dzsungel Könyve. Az HP-kiosztás nagyon érdekes, gyakorlatilag nincs. Csak arra kell figyelnünk, mint egy jó édesanyának, hogy mindig legyen sapka a gyerek fején, különben az első fizikai kontaktusra feladja a dolgot, amiben Happydogra üt. Persze, ha elpattog a mágikus sisak, utánarohanhatunk és újra felszedhetjük vagy legkésőbb következő nyereményként megkapjuk.

Lomax vs. A Dzsungel Könyve

Lomax vs. Rayman

Lomax vs. Croc 2

Hangeffektek

Ez a játék pont a hangeffektjeitől ilyen bájos. A főszereplő a különböző történéseket torzított babahangokkal konstatálja. Kezdéskor magas hangon biztat minket, hogy induljunk neki, szerintem ez az egyik legcukibb. Ugráskor valami olyasmit mond, hogy hoppá vagy hó-rukk. Szereti kimutatni, mekkora erőfeszítésébe telik egy-egy feladat végrehajtása, mint a farönk kidöntése vagy a hordógörgetés. A legjobban annak örül, ha rugókon pattoghat és ellenségeket likvidálhat. A checkpoint egy cseppet nevetséges és iszonyat primitív: a futóversenyekről ismert szalagot kell átszakítanunk, amit egy bájos okayjel nyugtáz.

Az ellenségek

Földön, vízen, levegőben is hárítani kell a támadásokat. A lökdösődőket már említettem, rajtuk kívül ott vannak a morcos, verébugrásokkal közlekedő öregurak, akiknek csak egy jó nagy pofonra van szükségük, attól kisimulnak, ernyőt ragadnak és tovaszállnak, mindezért pedig pénzt is kapunk. Ha viszont mi kapjuk azt a pofont, csillagokat látunk és úgy nézünk ki, mint aki belenyúlt a kettőhúszba. A legviccesebbek a mutogató hordók, akik, ha nem figyelünk rájuk, megharagszanak, lecsücsülnek és felrobbannak. Időnként a semmiből feltűnő, hatalmas kősziklák kezdenek üldözni, rájuk előzőleg sárga felkiáltójel figyelmeztet. Nem csak ők szeretnek úgy random előbukkanni, hanem a különböző zombik, csontvázak és egyéb szörnyszülöttek is. A vízben sem békésebb a helyzet, az alattomos tüskehal alig látszik ki, viszont nagyon szúr, az égből pedig időnként robbanós homokzsákok potyognak ránk - utóbbiak ellen érdemes visszafordulással védekezni. Akár a Dzsungel Könyvében, itt is kétféleképp mehetünk nekik: egyrészt, a jól megszokott közelharccal (ringlispíl-mozgás), másrészt egy laza csuklómozdulattal hozzájuk vághatjuk a sisakunkat.

Grafika

Csak dicsérni tudom: itt az első fűszáltól, a cserépedény repedésein, át az ugródeszka utolsó lécéig, minden nagyon aprólékosan ki van dolgozva. Egyedül az indák és a moha gusztustalanok kicsit, kontrasztban állnak a szépséges, pasztellszínű háttérrel. Elődjével ellentétben, a lomaxi háttér jobban ki van dolgozva és nem passzív, hanem néha ad életjelet, például elsüllyed egy-egy torony a vízben, levelek vagy pittypangpihék szállnak, felhők úsznak körülöttünk. Sőt, rendszerint át is sétálhatunk oda, hátra. Nagyon kevés játékban láttam eddig ennyire szép, 3D-s megoldást. Oké, a Rodge már legalább fél 3D-s volt, de sehol se ér a nyomába. Viszont, sajnos néha zavaróan össze vannak csúszva a szintek, így nem tudhatod, hogy az a hinta éppen az elő- vagy a háttérben lengedezik, ami nagyon nem mindegy, az ugrás szempontjából. Meg kell még említeni a számottevő, szépséges katicapopulációt, ami lépten-nyomon ellepi az egész képernyőt.