Nagyon megörültem, hogy új játékkal jön idén az Amanita Design, ugyanazzal a jól megszokott, édes, jellegzetes grafikai stílussal, amit annyira szeretek. Hónapok óta kíváncsian követtem a kicsi játék teasereit és fejlődéstörténetét és már az első képekből tudtam, hogy imádni fogom. A cseh stúdió, anno a Botaniculával megnyerte a szívemet.
Pontosan azt kaptam, amit vártam. Nincs még egy ilyen fejlesztőcsapat, akinek ennyire random, mégis kedves-bájos, egyedülálló figurái vannak (csak nézzük, hogy ragadják meg, egy csibe vagy egy kemény tojás karakterét) és ennyire egyedien, kreatívan és viccesen közelíti meg a rejtvényeket, látszik, hogy szívük-lelkük benne van, minden apró részletre odafigyeltek, ez a jó az ilyen kis stúdiókban. Maga, a játék - ami olyan, mint egy színes, szürreális gyermekálom - egyáltalán nem nehéz - 30 kis fejtörő, egymás után, néha egy-egy átvezető animáció, amit mi indítunk el -, de mind rettentő kreatív (és fantasztikusan szórakoztató) és elgondolkoztat, amíg szorgosan végig nem kattintgatsz-próbálgatsz mindent, melyik elem segít valamiben (a helytelen megoldás újabb geg), ugyanis eddigi játékaikhoz hasonlóan, ismételten egyfajta animációs point'n'clickkel állunk szemben. De kezdjük az elején: kalandjaink tárgya, a piedesztálra emelt, szem cseresznye, akiről/amiről nem tudjuk, mi az érdeme és aki/ami valójában a legtöbb atrocitáson megy át (még a mamájának is beárulja az őt zaklató, kis kalandort, aztán visszanyal a fagyi, bocsánat, a cseresznye) - ez a hírnév átka, ugyanis mindenki őt akarja, legyen az a meglehetősen temperamentumos boholy főhős, a kopasz, lila, egér-amőba háziállat - aki lelkesen kísérgeti és nem igazán tudom eldönteni, hogy vele van vagy ellene, hiszen folyton pimaszul keresztbe tesz, de mégis összetartanak - és az a szintén érdekelt, földön túli, rejtélyes hatalom, ami egyetlen hatalmas, fekete kézben manifesztálódik (akár a Rayman Legendsben); ennek az univerzumnak egyetlen különös lakója sem rest, ha a főhőssel kell cicázni. Harmincszor tűnik úgy, hogy visszaszerezte, aztán mégsem (túl hamar véget érne). A rejtvények közt, a Machinariumhoz hasonlóan, lesznek klasszikus, árkád minijátékok (ötletesen átértelmezve), úgy mint Pacman (1980), a Space Invaders (1978) vagy éppen a Tetris (szintén 1978); és lesz itt olyan őrület, hogy fel kell törni a tolvaj kemény tojást és még neki áll feljebb, nyugtalanító hangon, vigyorral az arcán fog kezet velünk egy csiga (kicsit Earthworm Jim-beütés), a különböző UFÓ-k, akik közül van, aki a szép és van, aki a csúnya szóból ért és amin én tényleg, sírva nevettem, a szívbajos fogkefe, aki halálosan fél, az őt üldöző fogkrém-kígyótól, az apró, de annál rondább ribizli vagy a bika alakú fog. Míg más játékoknál nehezemre esik egy-két kedvenc jelenetet összegyűjteni, itt alig győztem jegyzetelni és válogatni. Utoljára, éppen a Botaniculánál, illetve az Unravelnél esett meg, hogy "0-24"-ben, hatalmas mosollyal az arcomon ültem, a képernyő előtt. És ha már a "nagytesót" emlegetjük, nem csak grafikailag ütnek ki, az Amanita-család jellegzetességei, hanem konkrétan át lett emelve néhány hangeffekt (a jellegzetes, szívet tépő sírás-pityogás és hátborzongató, lihegő nevetés), helyszín (a hold és a bolygók ötlete), feladvány (labirintus), illetve karakterek (a békák és a már említett ribizliszem). Ami szót érdemel, azok Chuchel színészi, jobban mondva, komikusi képességei, ugyanis minden eltúlzott reakciója/megmozdulása aranyat ér - legyen ez pacává lapulás, erőlködés vagy nyújtózkodás. A kitartó munkának meglesz a gyümölcse és a főhős nagyon is melegszívű és igazságos happy enddel zárul, mindenki számára - mint tudjuk, az élet egy nagy körforgás... Bár két röpke óra az egész, abszolút megéri a pénzét, mert felejthetetlen élmény.
Készítés éve: 2018
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése