Apotheon

Az ókori Görögország a második kedvenc történelmi korszakom, így természetesen rögtön felkeltette a figyelmemet, ez a tematikus, csodálatos, egyedi grafikájú indie.

A játék

Le se tagadhatnám, mennyire imádom a történelmi játékokat (lásd: Age of Empires II, Red Alert, Valiant Hearts, Stronghold Crusader), de az ókorban még nem "jártam". Az Apotheont nehéz definiálni, én amolyan labirintikus, történelmi platform-RPG mixnek tekintem: platform, mert platform, egyértelmű és RPG, hiszen igen tetemes inventory-t kell kordában tartanunk, sőt mi magunk is barkácsolhatunk eszközöket és főzeteket, miközben mindenféle csoda-helyeket járunk be és bizonyos egyedek útmutatásai alapján, álom-szerű hőstetteket hajtunk végre Nikandreos, a bátor harcos bőrében. A csapás-özönt egyre nehezebben viselő, elszegényedett, éhező nép nem csak őt kegyetlenül magára hagyó isteneit, de minket is fél. Több irányból indulhatunk neki a kalandoknak és mi dönthetjük el, milyen sorrendben teszünk eleget, sürgető kötelezettségeinknek (az istenek felkeresése és legyőzése, illetve mitikus ereklyéik megszerzése) az Olümposzon, mely az összes, a görög mitológiából ismert istent - akik amolyan mini "bossok" - és lényt felvonultat, de néha mezei kutyákkal, farkasokkal (mennyire sajnáltam szegénykéket, akárcsak a Wolfensteinben) és halandókkal is meg kell küzdenünk, csak hogy kicsit visszarázódjunk a földre - mindezt remek, ambientális zenével a háttérben. A velük való csatározások néha egészen Mortal Kombatos magasságba emelkednek: literszámra folyik a vér és a végén elnyerhetjük a legyőzöttek ingóságait. A tájékozódást elősegítendő, a Botaniculához hasonló térképecske igyekszik eligazítani az útvesztőben - ha már görögök és Minotaurusz-legenda, meglehet, hogy direkt utalás - de, ha lusták vagyunk kutyagolni, az Assassin's Creedhez hasonló, futurisztikus oltár-teleportokkal még kényelmesebben utazgathatunk. Meg mernék esküdni rá, hogy a provokáló katonáknak az Age of Empires II narrátora adja a hangját...

Az inventory

Alaposan fel kell készülnünk, lelkileg és fizikailag is, hogy istenekkel fogunk harcolni. A már említett, ellenséges ingóságok nagyban a segítségünkre vannak, hiszen páncélzatra, fegyverekre és pénzre tehetünk szert. Ez azonban csak kicsi szelete, a szerteágazó inventorynak, melyet alapjában véve három részre oszthatunk: fegyverek és páncélok (jobb és bal kezünkben), főzetek és nyersanyagok. Az egész nagyon jól átlátható, hiszen a Red Alert 2-módjára, alcsoportokra is fel vannak osztva, ráadásul mindhez jár rövidke leírás (például, használata mennyi damage-dzsel vagy HP esetén, mennyi energiával jár). A fegyverek fellelhetőek gondosan elrendezve, díszes fiókokban/tárolókban vagy random, elszórva az Olümposz területén. Ráadásul, játszva tanulunk, hiszen a korhű kés- és dárdafajták eredeti, görög nevükön szerepelnek. Különböző hosszuk különböző harcmodorokhoz dukál: mi döntjük el, hogy távolról piszkáljuk meg az ellenfelet, orvul leszedjük egy nyíllal, fejbe vágjuk egy bunkóval vagy közelharcban késeljük meg. Akkor sincs baj, ha fogytán a muníció, hiszen egy követ vagy vázát is hozzávághatunk, akárcsak Link - de vigyázzunk, mert a lámpa leverésével nem csak másokat, saját magunkat is felgyújthatjuk. Sajnos, nagyon oda kell figyelnünk, hogy ütőerőnk nem nyúzható a végtelenségig, ezért ha lemerül, meg kell várnunk, amíg újratöltődik - ez ugyanúgy vonatkozik az öklünkre, mint a fejszénkre. A Tomb Raidert idézve, egyszerre mindkét kezünkben tarthatunk valamit - egyikben érdemes konstans a pajzsot (sötétség esetén, a fáklyát) -, bár az íjhoz mindkét kezünk kell. Lövésünknek nemcsak iránya, szöge is állítható, pontosan, mint a Valiant Heartsban. A HP-gyűjtés a legkreatívabb, hiszen úgy szerezhetjük meg a (tipikus) almácskákat, hogy levágjuk a felakasztott, sematikus gyümölcskosarakat, disznókat (!) vagy halakat (!) - az Age of Empires II-nek pont fordított a "logikája", ott a bogyókból szerezhetünk husit. Érdemes törni-zúzni, hiszen az amforák és korsók, rendeltetésszerűen, mindenféle finomságokat rejtenek. Az instant HP-t bármikor bevethetjük, főként, ha rosszullét miatt, az Assassin's Creedből ismert módon, szürkében játszik a képernyő vagy a támadók száma meghaladja a hatot. Ellenfeleinktől nem csak harci eszközeiket, illetve vagyonukat kaparinthatjuk meg, hanem egyéb olyan hozzávalókat is beszerezhetünk, melyekből hasznos főzeteket kotyvaszthatunk (ha más nem, a feketepiacról), úgy mint robbanékony görögtűz, láthatatlanná tevő varázsital vagy instant HP, de a gép úgyis mindig segít.

Az irányítás

Pontosan olyan bizarr, mint az alakok a korabeli vázákon: amíg azt nem mondod, hogy fordulj, ugyanabba az irányba fog nézni (igen, ilyenkor simán elkezd hátrálni) - ez különösen csatározás közben zavaró, amikor az ellenség, nagyon furfangosan, ide-odaugrál, mi pedig alig tudjuk lekövetni. Sőt, ugyanezzel tudjuk belőni a muníció repülési irányát, illetve a pajzs feltartásának szögét is. Az alsó emeletek megközelítése igen trükkös, hiszen le kell guggolnunk, majd hagynunk, hogy a gravitáció elvégezze a dolgát. Ezeken kívül, rengeteg védekezésforma fűszerezi a harcot, mint az ugrás, a gurulás vagy a pajzs mögé bújás - sajnos, ellenségeink pontosan ugyanezekkel a képességekkel bírnak.

A grafika

Az egyszerű, de nagyszerű minimalizmus jegyében, a karakterek, mintha teljes egészükben egy feketealakos, görög vázáról léptek volna le. A játék minden egyes épülete, tárgya vagy figurája viseli a korszak jellegzetes motívumait, miközben mindössze körülbelül 5 színt használ, akár a The Floor Is Jelly, annak viszont minden árnyalatát: sárgát, zöldet, kéket, lilát a háttérhez (minden pályára avagy szakaszra jellemzően), fehéret, finom díszítésnek, illetve feketét, a szereplők, a tárgyak és az épületek sziluettjéhez. 

Utóhatás

Mivel nagyon fekszik művészileg az Apotheon stílusa, megörökítettem két kedvenc jelenetemet:

Készítés éve: 2015 
(furcsa anakronizmus)