Szokás szerint, a legjobb barátom mutatta, nemrég ezt a játékot, kérdeztem is, hol rejtegette idáig ezt a zseniális szösszenetet. Pont valami ilyesmire volt szükségem, annyi szép, finom indie után, mint az Ori and the Blind Forest, a Seasons After Fall vagy a Botanicula, amiket utoljára játszottam.
Hasonlóságok más játékokkal
Bár a történetet nem igazán tudtam elkapni - nem feltétlenül szeretném tudni, miért nincs, rajtunk kívül, senkinek (normális) feje - és a "normális" is fűrészest jelent -, de bizarr utunk során, egy bizarr lényekkel teli világban (alien-Egyiptom), valamiért nagyon rajongunk a régészeti leletekeért, a varázsgömbökért és az ajtónyitós puzzle-kért, mely szituációk rengeteg más játékot megidéztek számomra. Legeslegelsőre, a kedvenc játékom, az MDK ugrott be róla (egymástól függetlenül, egyébként a legjobb barátomnak is) - utólag belegondolva, nem is tudom, talán a "szörnyű" ellenségek és a meglehetősen fekete humor miatt. Ezen a vonalon elindulva, elég sok játékot idecsatolhatunk, mint például a Doom (1993) vagy a Rodge, ami annyira rossz, hogy az már jó. Itt is, valahogy úgy vagy vele, hogy sok alkalommal csak hatalmas szemeket meresztesz, a mindig túlzsúfolt képernyőn, enyhén szólva is eltúlzott és felnagyított történtekre (akár az Earthworm Jim esetében), közben lehetetlen letenni. Összességében tehát, igen sok / legtöbb / minden szempontból (amiket később veszünk sorra), nekem abszolút a BioShockkal cseng össze, ha pedig kizárólag a helyszínt nézzük, egyértelműen egy Tomb Raider-paródiába csöppentettek minket - bár az üldöző kedvű, hatalmas kő és a hozzá kapcsolódó, ikonikus, füttyös dallamrészlet, inkább apró kikacsintás a másik kollégára, Indiana Jonesra.
Serious Sam vs. Doom
MDK vs. Serious Sam
 |
| A híres Indiana Jones-os jelenet |
Az ellenségek
Kisebb "fejetlenség" uralkodik, de így is, gond nélkül megtalálnak minket, zajos csatakiáltások közepette - legalább, mint a Mysteries of the Sith-ben, előre értesülünk arról, ha valaki a közelben ólálkodik vagy készül beteleportálni (még a zene is megváltozik), már ha ki tudjuk szűrni, a random háttérmorgások közül. Akár a BioShockban vagy az MDK-ban, legnagyobb részük egyazon fajhoz tartozik - emberszabásúak: ezen belül, megkülönböztetünk kamikazékat (az ő üvöltésük a legjellegzetesebb, érdemes a lehető legtávolabbról leszedni őket), gránátokkal dobálózókat, sima, illetve sok, elágazó lövedékkel operálókat. De nem csak az övéké az univerzum, hanem a buzogányt dobáló, hangos patadobogással közlekedő, messziről agancsos zebrának tűnő, közelről valójában csontvázaké (őket utáltam a legjobban), lebegő vagy lábas, pikkelyes küklopsz-rémségeké (hím- és nőneműek egyaránt, mint azt a "Pokédexünkből" megtudhatjuk), vijjogó, kick-boxos "gólyalányoké", elektromos harcsáké, géppuskás, nyávogó skorpió-humanoidoké, hatalmas termetű bikáké (amik a közelben ácsorgó, óvatlan elleneket, akik egyébként a barátai vagy csak ő nem tud róla, is több méteres röppályára állítanak), a Scooby Doo-ból ismert, osztódó lávaszörnyé, foszforzöld, nyomkövető meteroid-lövedéket lövő, sokkarú szörnyetegé, meglepődött/szomorkás képű, modern "lépegetőké", valamint apró, bosszantó vérebeké (vérbékák), amilyenek anno Gunter udvartatását is képezték. Sőt, aki nem rest egy kis felfedezésre, az a hatalmasra duzzadt koponyájú, mutáns fejlesztőgárdával is találkozhat - őszintén szólva, nem tudom, ők ellenségek-e, én reflexből lőttem rájuk. Az AI meglehetősen bosszantóan tud viselkedni: a tetőn vagy az oszlopok között/mögött bújócskázik és ilyenkor előre le kell szednünk a "snipereket" (akár a BioShock Infinite-ben), vagy mivel eleve túl sokan vannak és nem férnek el, párhuzamos univerzumokból teleportálnak be, előzetes bejelentés nélkül, a szélrózsa minden irányból, általában egyszerre, egy egész hadsereg (akár a Guacamelee!-ben), vagy éppen több, végtelennek tűnő hullámban (egyszerre egy faj képviselői), ilyenkor szegény játékos szegény feje alig győz válogatni a fegyverek közt - de legalább pontot kapunk, a lepuffantott ellenek fejében, akik véres csillámtengerben szívódnak fel az örökkévalóságban. Elég sokan bugosak és gyakran beleakadnak egy falba vagy egy oszlopba (nem csak a kicsik és gyengék!), így nagyon könnyű levenni őket, de az esetek zömében, sajnos kénytelenek vagyunk a reflexeinket élesíteni, ha minél tovább szeretnénk életben maradni.
A fegyverek és a nyeremények
Vérbeli shooterhez illően, komoly arzenált rejtegetünk a farzsebünkben, melynek minden egyes darabját útközben, erősségi szint szerint emelkedve gyűjtjük be. Ez az egész rendszer, abszolúte a BioShockra emlékeztet (ami csak hat év múlva fog kijönni), nézzük is, mi mindenben: először is maguk, a fegyverek (amik ebben a műfajban, az esetek döntő többségében megegyeznek, legalábbis sok az átfedés köztük): pisztolyok, puskák, gépfegyver és a nagyobb hatóerejű fegyverek, bomba-, rakéta-, gránátvető és lézerfegyver, plusz a kés, ami a megszokottól eltérően, tényleg egész hasznos. Továbbá, azt is osztják egymás közt, hogy egybe többfajta "töltény" is mehet (maximum 999) vagy legalábbis, az egy fegyvernembe tartozók össze vannak kapcsolva - egy pisztoly-két pisztoly, egy-/duplacsövű sörétes, gránát- és rakétavető, stb., viszont a másik játékkal ellentétben, automatikusan történik az (igen lassú) újratöltés. A Jedi Knight-sorozatéhoz hasonló, meglehetősen pontos és igen messzelátó célkeresztet Isten áldja (vannak ám távolságok)! Ezen keresztül követhetjük az ellen (remélhetőleg) rohamosan zuhanó HP-jét - egészen addig kell lyuggatnunk, amíg pirosra nem vált. Meg is lepődtem, amikor legelőször céloztam és zölddel fogta be, pedig látszott rajta, hogy nem éppen barátságos. Ezekbe töltögetjük, a mindenfele elpotyogtatott ammókat (ágyúgolyókat, rakétákat, elektromos kockákat) és számomra nagyon szokatlan volt, hogy soha nem a legyőzöttektől kobozzuk el azokat, még akkor sem, ha a termetes fegyver épp mellettünk pottyan le. Emellett - mivel folyamatosan fokozott sérülésszám várható -, egyfajta shielddel vagy páncélzattal is rendelkezünk, amit különböző mértékben, mellények formájában szedegethetünk össze úgy, mint a Doomban (1993). Amennyiben fogytán lenne az energiánk (ez gyakran lesz így), bájos, szívecskés dobozkákból vagy a Croc 2-ből "kilopott", hatalmas szívvel pótolhatjuk (vigyázat, megszerzésének mindig ára van!), de be is gyógyszerelhetjük magunkat vagy kémiai löttyöket önthetünk szervezetünkbe, hogy javítsunk a közérzetünkön. A játék időnként a Mysteries of the Sith-hez hasonló túlélőcsomaggal ("stormtrooper backpack") is megajándékoz, mely életenergiát és töltényeket rejt. Szerencsére, ezeket nagyon könnyű messziről észrevenni, hiszen gyöngyházfényű, ragyogó ködtengerbe burkolódznak.
Serious Sammel kapcsolatban nehéz bármit is (komolyan) megfogalmazni: igazi WTF-élmény. Én még életemben nem szórakoztam ennyire jól és nevettem ennyit játékon, a The Neverhood vagy az Earthworm Jim óta. Legelőször a Public Test 2 verziót vittem ki, melynek egy szem pályáján bő egy órát időztem, miközben folyamatosan valami ilyesmi cikázott a fejemben: mi a... ez honnét jön... hogyan... na, ne szórakozz, jössz le onnan! Nincs kedvem bújócskázni... mi az ott? Ti meg hogy/honnan kerültök ide, hányan vagytok és miért ennyien és... neeee, még többen... menj már innen... még mindig, álljatok már le, aú, ti sose fogytok el...? Kihaltatok már végre? Hajjajjajj... HAJJAJJAJ... honnan is jöttem... és hova is megyek? Itt már voltam? Nem, Sam, nem "Yeehaaa", de szép a csillagos ég, jaj de csúnya vagy, hagyjál már békén, tegyél már le, ó, te jó ég, mekkora állat... aú... még ott is? Te amúgy mi vagy? Már megint te? Ó, jaj, ó, jaj... nem mész innen.. nincs hely... NINCS HELY!!! A francba, már megint a sarokban állok... mi robbant? És honnan? Te még élsz? Miért? Wow, de szép ez a hely... vajon ott mi van? Te jó Isten, neked meg miért nincs fejed??? Honnan lőnek? Honnan jött? Jaj, de hangulatos... én félek... ez lehetetlen .. én ezt abbahagytam... jó-jó, hallom az üvöltést/patadobogást, de honnan jön??? ÁÁÁÁÁÁÁ... legyen már csend... miért van ilyen csönd? Na, ennyi volt... jé, még alig ment le a HP-m (pedig csak 500 kést vágtak belém) - és mindezt mediumban (ami felért egy total mayhemmel), melyen első körben csak hatszor haláloztam el, röpke negyed óra alatt, úgyhogy muszáj volt "lefokoznom" magam. Szerintem, aki készítette, súlyos fogalomzavarban szenved, a nehézségről... nem, nem mentség, hogy csigalassan gurul le az energia és rengeteg a supply, nem véletlenül állítottam be és nehogy már, még egy szinttel lejjebb kelljen mennem (a végső bossfight így is felejtős volt számomra (UPDATE: a legjobb barátommal kivittük, co-opban), viszont a zenéje valami eszméletlen)! Néha én is rácsodálkoztam, hogy ezt hogy élhettem túl??? Ahogy írtam, a sok kedves játék után direkt valami ilyesmit akartam sorra venni, de be kell vallanom, a Serious Sam után mindig el kell mennem kismacskákat nézegetni, mert bár utánozhatatlan a hangulata, azért kicsit-nagyon nyomasztó a sok vér és az, hogy egy perc nyugtot se hagy, például amikor bezárnak egy klausztrofób, sötét terembe, teleeresztik zöld köddel, majd beengedik az ellenségek hadát, vagy amikor azt hittem, sosem fogy el a "zebrák" végeláthatatlanul respawnoló hada (azt gondoltam, az a screenshot kamu, de kiderült, hogy nem). Maga, a környezet egyébként csodaszép és hihetetlen kontrasztot alkot, azzal a sok randa figurával - amikor felnézek a csillagos égre, kivételesen békésen sétálok, az oázisban, amikor nem tudom értelmezni, amit a gravitáció művel, hogy kijövök a vízből, de fölöttem van és kapok is levegőt, amikor Counter Strike-módra bújócskázunk a házak között (egyébként, ezek voltak a kedvenc pályáim) vagy édesen kacagva gurul el mellőlem, a huncut HP-tabletta (aminek persze nem lesz jó vége).
Női szemmel
Serious Sammel kapcsolatban nehéz bármit is (komolyan) megfogalmazni: igazi WTF-élmény. Én még életemben nem szórakoztam ennyire jól és nevettem ennyit játékon, a The Neverhood vagy az Earthworm Jim óta. Legelőször a Public Test 2 verziót vittem ki, melynek egy szem pályáján bő egy órát időztem, miközben folyamatosan valami ilyesmi cikázott a fejemben: mi a... ez honnét jön... hogyan... na, ne szórakozz, jössz le onnan! Nincs kedvem bújócskázni... mi az ott? Ti meg hogy/honnan kerültök ide, hányan vagytok és miért ennyien és... neeee, még többen... menj már innen... még mindig, álljatok már le, aú, ti sose fogytok el...? Kihaltatok már végre? Hajjajjajj... HAJJAJJAJ... honnan is jöttem... és hova is megyek? Itt már voltam? Nem, Sam, nem "Yeehaaa", de szép a csillagos ég, jaj de csúnya vagy, hagyjál már békén, tegyél már le, ó, te jó ég, mekkora állat... aú... még ott is? Te amúgy mi vagy? Már megint te? Ó, jaj, ó, jaj... nem mész innen.. nincs hely... NINCS HELY!!! A francba, már megint a sarokban állok... mi robbant? És honnan? Te még élsz? Miért? Wow, de szép ez a hely... vajon ott mi van? Te jó Isten, neked meg miért nincs fejed??? Honnan lőnek? Honnan jött? Jaj, de hangulatos... én félek... ez lehetetlen .. én ezt abbahagytam... jó-jó, hallom az üvöltést/patadobogást, de honnan jön??? ÁÁÁÁÁÁÁ... legyen már csend... miért van ilyen csönd? Na, ennyi volt... jé, még alig ment le a HP-m (pedig csak 500 kést vágtak belém) - és mindezt mediumban (ami felért egy total mayhemmel), melyen első körben csak hatszor haláloztam el, röpke negyed óra alatt, úgyhogy muszáj volt "lefokoznom" magam. Szerintem, aki készítette, súlyos fogalomzavarban szenved, a nehézségről... nem, nem mentség, hogy csigalassan gurul le az energia és rengeteg a supply, nem véletlenül állítottam be és nehogy már, még egy szinttel lejjebb kelljen mennem (a végső bossfight így is felejtős volt számomra (UPDATE: a legjobb barátommal kivittük, co-opban), viszont a zenéje valami eszméletlen)! Néha én is rácsodálkoztam, hogy ezt hogy élhettem túl??? Ahogy írtam, a sok kedves játék után direkt valami ilyesmit akartam sorra venni, de be kell vallanom, a Serious Sam után mindig el kell mennem kismacskákat nézegetni, mert bár utánozhatatlan a hangulata, azért kicsit-nagyon nyomasztó a sok vér és az, hogy egy perc nyugtot se hagy, például amikor bezárnak egy klausztrofób, sötét terembe, teleeresztik zöld köddel, majd beengedik az ellenségek hadát, vagy amikor azt hittem, sosem fogy el a "zebrák" végeláthatatlanul respawnoló hada (azt gondoltam, az a screenshot kamu, de kiderült, hogy nem). Maga, a környezet egyébként csodaszép és hihetetlen kontrasztot alkot, azzal a sok randa figurával - amikor felnézek a csillagos égre, kivételesen békésen sétálok, az oázisban, amikor nem tudom értelmezni, amit a gravitáció művel, hogy kijövök a vízből, de fölöttem van és kapok is levegőt, amikor Counter Strike-módra bújócskázunk a házak között (egyébként, ezek voltak a kedvenc pályáim) vagy édesen kacagva gurul el mellőlem, a huncut HP-tabletta (aminek persze nem lesz jó vége).
Készítés éve: 2009
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése