Néhány évvel ezelőtt a The Witchert kaptam karácsonyra, attól az ismerősömtől, aki a The Neverhoodot is mutatta. Akkor még sehol se voltam az Assassin's Creedtől vagy a Zeldától, nem igazán jött be a szerepjáték, így eleinte nem nagyon tudtam vele mit kezdeni, de egy kis kitérő és miután másodszor (vagy harmadszor) is fáradhatatlanul, újra felcsaptam, mára mondhatni, egészen megkedveltem a műfajt.
Első találkozásom a The Witcherrel
Mivel imádom a videojátékokat, természetesen nagyon örültem és izgalmas volt, hogy olyasvalamit kaptam, amit magamtól nem vennék le a polcról. Ennek ellenére, nem sikerült túl jól az első találkozásunk, akármennyire is szerettem volna: körülbelül az 5. percben (ott az óriássáska környékén) elakadtam és akármelyik lehetőséget választottam, a történet vezetésében, akármilyen lelkesen csapkodtam és rohangáltam, körbe-körbe. Valószínűleg közrejátszott, hogy egyik, enyhe váll fölötti nézet sem volt igazán kényelmes, illetve elég sok idő kellett, amíg elkaptam és megszoktam az irányítás- és harcrendszert (itt hiába keresgéltem a megszokott dolgokat), ráadásul a nyakamba szakadt egy hatalmas inventory, egy térkép, egy terjedelmes, folyamatosan bővülő naplójegyzet, úgy minden hangyáról, valamint néhány mágikus képesség. Többször félretettem és többször nekifutottam a The Witchernek. Úgy hozta a sors, hogy időközben rátaláltam (amolyan bevezetésképp), először Linkre, Aurorára (Child of Light) és végül Ezióra - ez utóbbiban teljesedett ki igazán és tört meg a jég. Rajtuk keresztül értettem és szerettem meg a zsáner sajátosságait (tudom, mind elég más) - igazából nem is olyan ördöngös, csak el kell engedni, hogy kicsit más, mint amikkel játszani szoktam. Most már legalább tudom, hogyan kezdjek neki és ami még fontosabb, hogyan folytassam és fejezzem be a játékot. Tisztában vagyok vele, hogy manapság már, a minden díjat bezsebelő, fantasztikus harmadik részt tapossuk - éppen ezért gondoltam, hogy nem lehet olyan rossz és megérdemel még egy (és még egy) esélyt.
A játék
Ismét sikerült belecsapnom egy hatalmas, kvázi-középkori fantasy eposz kellős közepébe, amit nem igazán tudtam elsőre befogadni, akár az Assassin's Creedet vagy Earthworm Jimet (UPDATE: időközben elolvastam az egyik könyvet, de nem igazán élveztem). Lényeg a lényeg, Geralttal, az amnéziás fehér herceggel-kötőjel-witcherrel járjuk a világot, miután kicsiny baráti társaságunk (az öreg, tapasztalt mester, a sebhelyesarcú, a Jedi Academyhez hasonlóan bohó, de ügyes kardforgató tanítvány és a csinos varázslólány) szerte-szétfutott a világban, hogy jót tegyen az emberiséggel. A legmocskosabb erkölcsi fertőkbe merülünk alá (minden térségben eltöltve x időt, egy-egy fejezetet, mielőtt továbbállnánk, de az utolsó bokorig bejárva), ahol folytonos gyanakvások-gyanúsítások, mindennapos halálfélelem, fenyegetések, zsarolások, árulások, zavargások, barátságok, ármánykodások, szerelmek, csalások és megcsalatások, kétes üzletek, fekete mágia és erős rasszizmus ütötték fel rusnya fejüket, nem beszélve a babonás nép közt pusztító, kegyetlen pestisről, a fenyegető szörnyetegekről, akikkel kénytelenek egy légtérben létezni (váratlanul előbukkanó vízihullák, mutáns kakasok és virágok, sárkányfajzatok, szellemek, kőszobrok, nimfák, stb.) és a sokszínű lakosságról, akik ilyen vészterhes időkben is, egyszerűen képtelenek békében élni, inkább széthúznak: törpök, tündék, emberek, druidák, farkasemberek, jótét (?) rendek, "szalamandrák", "mókusok", katonák, bűnösök és bűnözők akasztják össze a bajszukat, vérre menően, nap mint nap és senki sem az, aminek mutatja magát - ennek ellenére, érdemes minél többekhez odamennünk, legyen akármilyen rossz arcú. Ebben, a meglehetősen kellemes környezetben döntéseink súlyozásával irányítjuk az események lefolyását (akár a Falloutban), olykor pártot váltva, ha szükséges (mert képtelenség végig politikailag korrektnek maradni) vagy két, számunkra fontos személy (hölgy) közt lavírozva, így biztosan számolnunk kell a másik fél haragjával (szerencsére mindig akadnak támogatóink, legalább egy személy). Az összegyűjtött információk/bizonyítékok fejében (ha tudjuk követni) döntünk, kinek hiszünk, illetve alakítjuk ki, képlékeny személyiségünket. Nem mellesleg, eredeti szakmánkhoz hűen, megfelelő fizetségért cserébe, levadásszuk a rémségeket, de vállalhatunk, szintén pénzdíjazásos, magánjellegű megbízatásokat is (amennyiben megalkuszunk az árról), no meg persze, próbálunk érdeklődni saját múltunkról, érthetetlenül bizalmatlan pillantások kereszttüzében (akár Link esetében). Az Assassin's Creedhez hasonlóan, kardforgatástól elnehezült testünket megpihentetjük passzívan, kellemes kockapóker-partykkal vagy aktívan, lightos bunyókkal edzve, a továbbiakra.
Ami a legtöbb fejfájást okozta. Kis időbe tellett, míg rájöttem, valójában sokkal kevesebb dolog kell, mint hittem és pont ebben rejlik a nehézsége. Míg az Assassin's Creedben, minden támadási módhoz társul egy-egy gomb, a The Witchert az teszi egyedivé, hogy kapunk a kezünkbe két, azaz két alapfegyvert (a további, kiegészítő harci lehetőségekre később fogok kitérni) és egyedül azt kell megfigyelnünk, hogy ellenlábasaink nagyon erősek (ekkor minden erőnket beleadjuk), nagyon fürgék (apró, de gyors ütések) vagy csoportosan (nagy hatósugarú hadonászás) gyürkőznek neki/nekünk. Ennek fejében kell harcstílust választanunk (szükség esetén, változtatnunk), illetve tartani a tempót. Kezdők/kényelmesek beállíthatják a súgót, ami kijelzi, milyen időközönként érdemes lecsapni (még kombókat is összehozhatunk, ám ha elsieted, megtörik a varázs). Ha ügyesek vagyunk, szinte ideje se lesz megszólalni az ellenfélnek. Olyan hagyományos dolgokat, mint az ugrás vagy a futás, ne is keressünk, hiszen szörnyvadászunk önfejű módon, kizárólag saját kedve szerint prezentál egy-egy, az Apotheonban is látott szaltót vagy gurulást, egyébiránt a point'n'click és a hagyományos haladás vegyülnek. A cseresznyét az teszi fel a tortára, hogy Geralt után kell vinnünk a kamerát, akár a Portalban, mert magától nem reagálja le, ha valaki fáradhatatlanul kaszabolja oldalról, míg ő előre néz. Ezen kívül, beléphetünk a helyiségek 90%-ába, NPC-kel társaloghatunk (érdemes hosszabban elidőzni és türelmesen végigzongorázni az összes opciót, hiszen sokszor, pont egy lényegtelennek tűnő kérdés mögött rejlik kulcsfontosságú információ) és különböző tárolókat vizsgálhatunk át, élelmiszerek, fegyverek, értéktárgyak, főzet-alapanyagok, stb. reményében, pont mint a BioShockban. Aki ezek után még bírja, megjegyezheti, a térképtől (melyen mindig be van jelölve a küldetés helye/iránya) kezdve, a mágiaváltásig, az összes gyorsgombot, de mindez egy szem, nagyon jól átlátható, könnyen kezelhető, hatalmas menüből is elérhető.
Ha meghallom a "szerepjáték" szót, végeláthatatlan inventory és megfontolt döntéseken alapuló személyiségfejlesztés komplikált képe jelenik meg, lelki szemeim előtt - ahelyett, hogy csak futnánk, ugranánk és gyűjtenénk a gyémántokat, mint a normális emberek. Ezt annak ellenére is nehezen tudtam elképzelni, hogy a nők állítólag jobban meg tudják osztani a figyelmüket. Honnan fogom tudni, mi a fontosabb, mit vigyek magammal (instant energiapótlóból kell több vagy értékes tárgyakból, amikből bevételre tehetek szert), mi mire való, mivel és hogyan kombinálható, milyen tulajdonságot/fegyvert érdemes először felfejleszteni, milyen gyakorisággal merjem ellőni a fegyverélesítést vagy összekotyvasztani valamit? Ehhez hasonló kérdések sokasága tombolt a fejemben, de kiderült, hogy megint bolhát csináltam az elefántból, mert nagyon logikus, hogy mi, mivel, mire és mikor használható - néhány órával később, már rutinosan futtattam végig az ujjam a menün és mindig tudtam, mit hol keressek. Annak ellenére, hogy a The Witcher egyáltalán nem szűkölködik akciójelenetekben és epikus csatákban, mégis sokkal "lassabbnak" tűnik, mint a megszokott játékaim. Mivel folyamatosan módosíthatjuk, illetve elkanyarinthatjuk a sztorit, rengetegszer meg kell állnunk végignézni a hooosszas videóbejátszásokat - szinte többször, mint amennyi időt tényleges mozgással töltünk. De mire a nyugis, gyűjtögetős - felfedezős - pihizős szakaszok unalmassá válnának, lekaszabolásra önként jelentkezők hada tör be a képbe, hogy szóhoz és levegőhöz sem jutsz (és ez a kettő pont jó arányban váltakozik). Így is rengetegszer eltévedtem/elakadtam, egyrészt, mert alig győztem szelektálni a kismillió, egymás mellett futó küldetésből (még szerencse, hogy el lehet választani a főt a melléktől), illetve fogalmam sem volt, hol keressek egy bizonyos illetőt vagy tárgyat - aztán, amikorra eleget csatangoltam, bedühödtem és fel akartam adni, mindig véletlenül jó helyen kötöttem ki vagy pont sikerült olyasvalakivel beszélnem, aki kisegített (hogy Dandelion általában a fogadóban tanyázik, nem azt jelenti, hogy ne kóborolhatna random módon valahol, a városban - nagy örömmel fedeztem fel mögötte a kedvenc szinkronszínészemet, Csőre Gábort) -, hogy magáról, a csatornáról ne is beszéljünk ... az egyik olyan helyszín, ahol igyekeztem a létező legkevesebb időt tölteni, már amikor éppen sikerült kitalálnom, de sajnos, elég gyakran visszakényszerített a játék. A másik ilyen a mocsár volt, ami az egyik leghátborzongatóbb és legijesztőbb játékkörnyezet, ahol valaha is jártam, főleg éjszaka (bár a nadály, önmagához képest, egész cuki), ugyanakkor hatalmas taps a készítőknek az atmoszférateremtésért, mert a ködök, a hirtelen, csoportosan előtörő, veszélyes lények, a creepy háttérzajok és a növényekkel benőtt, labirintikus utak annyira, de annyira adták a hangulatot - pedig alapjában véve, abszolút nem jön be a démon- és szörnyölős téma, de ez egyszerűen vitt magával és csakazértis tudni akartam, hogyan végződik - megjegyzem, meglehetősen epicül, a bossfighthoz vezető úton (ahol Triss, mert én őt választottam, erősen emlékeztet Elizabethre, a BioShock Infinite-ből), illetve eléggé ledöbbentem, hogy Geralt vajon a saját alteregóját ölte meg ...? A szinte végig nyomasztó hangulatot időnként humoros párbeszédek és gyönyörű pillanatok oldják, például a vidám kereskedőnegyed, az elképesztő tópart-sziget, a bájos griggs-kolónia vagy a síron túl is tartó szerelmesek.
A nagyon aprócska, nagyon mellékszereplők, a griggek lettek egyértelműen a kedvenc karaktereim, így ők ihlettek egy fanartot:
Az irányítás
Ami a legtöbb fejfájást okozta. Kis időbe tellett, míg rájöttem, valójában sokkal kevesebb dolog kell, mint hittem és pont ebben rejlik a nehézsége. Míg az Assassin's Creedben, minden támadási módhoz társul egy-egy gomb, a The Witchert az teszi egyedivé, hogy kapunk a kezünkbe két, azaz két alapfegyvert (a további, kiegészítő harci lehetőségekre később fogok kitérni) és egyedül azt kell megfigyelnünk, hogy ellenlábasaink nagyon erősek (ekkor minden erőnket beleadjuk), nagyon fürgék (apró, de gyors ütések) vagy csoportosan (nagy hatósugarú hadonászás) gyürkőznek neki/nekünk. Ennek fejében kell harcstílust választanunk (szükség esetén, változtatnunk), illetve tartani a tempót. Kezdők/kényelmesek beállíthatják a súgót, ami kijelzi, milyen időközönként érdemes lecsapni (még kombókat is összehozhatunk, ám ha elsieted, megtörik a varázs). Ha ügyesek vagyunk, szinte ideje se lesz megszólalni az ellenfélnek. Olyan hagyományos dolgokat, mint az ugrás vagy a futás, ne is keressünk, hiszen szörnyvadászunk önfejű módon, kizárólag saját kedve szerint prezentál egy-egy, az Apotheonban is látott szaltót vagy gurulást, egyébiránt a point'n'click és a hagyományos haladás vegyülnek. A cseresznyét az teszi fel a tortára, hogy Geralt után kell vinnünk a kamerát, akár a Portalban, mert magától nem reagálja le, ha valaki fáradhatatlanul kaszabolja oldalról, míg ő előre néz. Ezen kívül, beléphetünk a helyiségek 90%-ába, NPC-kel társaloghatunk (érdemes hosszabban elidőzni és türelmesen végigzongorázni az összes opciót, hiszen sokszor, pont egy lényegtelennek tűnő kérdés mögött rejlik kulcsfontosságú információ) és különböző tárolókat vizsgálhatunk át, élelmiszerek, fegyverek, értéktárgyak, főzet-alapanyagok, stb. reményében, pont mint a BioShockban. Aki ezek után még bírja, megjegyezheti, a térképtől (melyen mindig be van jelölve a küldetés helye/iránya) kezdve, a mágiaváltásig, az összes gyorsgombot, de mindez egy szem, nagyon jól átlátható, könnyen kezelhető, hatalmas menüből is elérhető.
A fegyverek és a képességek
Ezekről vaskos enciklopédiákat lehetne nyitni, de megpróbálom röviden összefoglalni. Tekintve, hogy vannak emberi, illetve természetfeletti ellenségeink, kétfajta kardot birtoklunk: egyik kizárólag az egyik, másik a másik ellen jó (rossz karddal esélytelen a harc, de úgyis észreveszed); emellett, jártunkban-keltünkben begyűjthetünk, többek között baltákat, tőröket és tüzes husángokat. Fontos, hogy a három harcmód kizárólag kardhasználat esetén működik. Ikonikus medálunkat két eseményre hangolhatjuk: vagy a környékbeli, mágikus ügyködések felfedésére, vagy a közelben ólálkodó szörnyek leleplezésére. Ennyi persze, korántsem elég a túléléshez, így a BioShockhoz hasonlóan, némi mágiát is bevetünk - ezen képességeinket méretes kövekkel való barátkozás fejében nyerhetjük el (ellenfél eltaszítása/felgyújtása/megbénítása/megsebesítése/pajzsállítás/mentális kontroll). Annak ellenére, hogy Geralt vérprofi harcos, a spiritualitást sem veti meg: kitörő örömmel fogadja az apróbb tűzrakásokat/kandallókat, hiszen melléjük kuporodva, mágikus Jamie Oliverré változik, valamint meditáció segítségével, magasabb szintekre emeli magát. Az időközben összekapkodott, különböző porokat / fogakat / gyógynövényeket / ásványokat / szörnyszerveket (melyeket csak azután gyűjthetünk be, hogy olvastunk róluk) megfelelően kombinálva, az életben maradás elősegítéséhez (sötétben látás, gyorsabb életerő-visszanyerés, támadások lassítása), fegyverturbózáshoz (pengeélezés) vagy csupán, a továbbjutáshoz/aktuális küldetéshez szükséges főzeteket (gyógyszer Trissnek) gyárthatunk. Vigyázat, szervezetünk egy idő után megbosszulja a felhalmozott méreganyagokat, így időnként iktassunk be egy tisztítókúrát. A nehezebb ellenfelek ellen kimért, szebb kaszabolásokért cserébe, tapasztalati pontokat kapunk, amiket személyiségfejlesztésbe invesztálhatunk (kitartás, ügyesség, kardforgatási praktikák, mágia hatóideje, stb.), de figyelem, minél többet figyelünk befelé, annál jobban megy az idő (nem mellesleg, a HP-nk is visszatöltődik). Ez egyébként nem haszontalan, hiszen néha direkt fel kell pörgetnünk az eseményeket, mert például, másnapra beszélünk meg egy találkozót (bár, aki szereti, a mellékküldikkel biztos el tudja ütni az időt) vagy bizonyos ideig hagynunk kell dolgozni megbízottunkat. Visszatérve a "hozzávalókra": nem mindent használunk nemes célokra, van, ami egyszerűen az életerő instant pótlásához (ezt a menüsort még a Stronghold Crusaderben is megirigyelnék) vagy egy görbe éjszakához kell, hogy lényeges információt csaljunk ki valakiből, de vesztegethetünk is, ha van rá keret; esetleg megajándékozhatunk/meghódíthatunk egy csinos hölgyet, de el is adhatjuk értéktárgyainkat, ha megszorulnánk anyagilag.
Női szemmel
Ha meghallom a "szerepjáték" szót, végeláthatatlan inventory és megfontolt döntéseken alapuló személyiségfejlesztés komplikált képe jelenik meg, lelki szemeim előtt - ahelyett, hogy csak futnánk, ugranánk és gyűjtenénk a gyémántokat, mint a normális emberek. Ezt annak ellenére is nehezen tudtam elképzelni, hogy a nők állítólag jobban meg tudják osztani a figyelmüket. Honnan fogom tudni, mi a fontosabb, mit vigyek magammal (instant energiapótlóból kell több vagy értékes tárgyakból, amikből bevételre tehetek szert), mi mire való, mivel és hogyan kombinálható, milyen tulajdonságot/fegyvert érdemes először felfejleszteni, milyen gyakorisággal merjem ellőni a fegyverélesítést vagy összekotyvasztani valamit? Ehhez hasonló kérdések sokasága tombolt a fejemben, de kiderült, hogy megint bolhát csináltam az elefántból, mert nagyon logikus, hogy mi, mivel, mire és mikor használható - néhány órával később, már rutinosan futtattam végig az ujjam a menün és mindig tudtam, mit hol keressek. Annak ellenére, hogy a The Witcher egyáltalán nem szűkölködik akciójelenetekben és epikus csatákban, mégis sokkal "lassabbnak" tűnik, mint a megszokott játékaim. Mivel folyamatosan módosíthatjuk, illetve elkanyarinthatjuk a sztorit, rengetegszer meg kell állnunk végignézni a hooosszas videóbejátszásokat - szinte többször, mint amennyi időt tényleges mozgással töltünk. De mire a nyugis, gyűjtögetős - felfedezős - pihizős szakaszok unalmassá válnának, lekaszabolásra önként jelentkezők hada tör be a képbe, hogy szóhoz és levegőhöz sem jutsz (és ez a kettő pont jó arányban váltakozik). Így is rengetegszer eltévedtem/elakadtam, egyrészt, mert alig győztem szelektálni a kismillió, egymás mellett futó küldetésből (még szerencse, hogy el lehet választani a főt a melléktől), illetve fogalmam sem volt, hol keressek egy bizonyos illetőt vagy tárgyat - aztán, amikorra eleget csatangoltam, bedühödtem és fel akartam adni, mindig véletlenül jó helyen kötöttem ki vagy pont sikerült olyasvalakivel beszélnem, aki kisegített (hogy Dandelion általában a fogadóban tanyázik, nem azt jelenti, hogy ne kóborolhatna random módon valahol, a városban - nagy örömmel fedeztem fel mögötte a kedvenc szinkronszínészemet, Csőre Gábort) -, hogy magáról, a csatornáról ne is beszéljünk ... az egyik olyan helyszín, ahol igyekeztem a létező legkevesebb időt tölteni, már amikor éppen sikerült kitalálnom, de sajnos, elég gyakran visszakényszerített a játék. A másik ilyen a mocsár volt, ami az egyik leghátborzongatóbb és legijesztőbb játékkörnyezet, ahol valaha is jártam, főleg éjszaka (bár a nadály, önmagához képest, egész cuki), ugyanakkor hatalmas taps a készítőknek az atmoszférateremtésért, mert a ködök, a hirtelen, csoportosan előtörő, veszélyes lények, a creepy háttérzajok és a növényekkel benőtt, labirintikus utak annyira, de annyira adták a hangulatot - pedig alapjában véve, abszolút nem jön be a démon- és szörnyölős téma, de ez egyszerűen vitt magával és csakazértis tudni akartam, hogyan végződik - megjegyzem, meglehetősen epicül, a bossfighthoz vezető úton (ahol Triss, mert én őt választottam, erősen emlékeztet Elizabethre, a BioShock Infinite-ből), illetve eléggé ledöbbentem, hogy Geralt vajon a saját alteregóját ölte meg ...? A szinte végig nyomasztó hangulatot időnként humoros párbeszédek és gyönyörű pillanatok oldják, például a vidám kereskedőnegyed, az elképesztő tópart-sziget, a bájos griggs-kolónia vagy a síron túl is tartó szerelmesek.
Utóhatás
A nagyon aprócska, nagyon mellékszereplők, a griggek lettek egyértelműen a kedvenc karaktereim, így ők ihlettek egy fanartot:
Készítés éve: 2007
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése